A Nyugat-római birodalom hajdani fővárosa Ravenna, a Nyugat legfontosabb politikai és kulturális központja volt a latin világ hanyatlásának évszázadaiban.
Gazdagságához nagyban hozzájárult a világban egyedülálló értéket képviselő, és fogalommá vált páratlan bizánci mozaik. A világ egyetlen városa sem őriz a művészeti- és a keresztény ikonológia szempontból ilyen kimagaslóan gazdag, és kiemelkedő fontosságú művészettörténeti mozaikokat, melyek zöme másfélezer év távlatából is teljes éppségben maradt fenn.
Ravenna szinte összes temploma, egyfajta elképesztőn csodálatos mozaik gyűjtemény – mozaikképek és ikonok elképesztő tömkelege rejtőzik itt a falak közt, melyek legtöbbje mind a mai napig eredeti állapotában pompázik.
Ez volt az a város az antik Római Birodalomban, ahol a mozaikművészetet, a létező legmagasabb tökélyre fejlesztették. A káprázatos színek titka, hogy a színes üvegmozaik lapokat arannyal keverték – innen a mai napig megdöbbentőn telt élénk színek, és elképesztő reflexió.
Kimondani is döbbenetes, de Ravenna már az 5. században is több mint 200 féle árnyalatban állított elő a smaltit (üvegmozaikot) ami mára már cca. 15 000 színre emelkedett. A munka, a tervezéssel, és a kiválasztott színű üvegmozaik táblák darabolásával kezdődött. Ez anno minden esetben, de ma is, több gyár art mozaikjai esetén, pl.: Bisazza, Sicis – kézzel történt. Az acélvégű éles kalapács fáradhatatlanul kopogott, pengett az üvegkorongokon, és a viszonylag egyforma méretű, nagyjából fél-egycentis mozaik szemek fáradhatatlanul peregtek alá…
A mozaik mesterek Először a mintát karcolták bele egy cca. 2,3 – 3 cm vastag gitt lapba, amibe azután belenyomkodták az apró üvegmozaik szemeket. Mivel itt hatalmas képekről van szó, a munka hónapokig tartott, így a gittet folyamatos finom locsolással, permetezéssel kellett képlékenyen, rugalmasan tartani. Érdekes volt, hogy ez az aprólékos, művészi türelemjáték, anno kizárólag a férfik privilégiuma volt – nő nem léphetett a mozaik közelébe.
Amikor elkészült a mű, hagyták a gittet teljesen kiszáradni, a kép másik oldalára egy vékony réteg enyvszerű folyékony ragasztót kentek, amibe gézlapot simítottak. (így érhető tetten a mai hálós technika őse…) Eztán a kiszáradt gittet eltávolították a kép visszájáról, és a már végleges helyén, egy gyorsan kötő cementrétegbe nyomták, majd az egészet lemosták, letisztították. Végső lépésként – mivel régen nem fugázták – a szemek közti hézagokat színes festékkel festették ki. Voltak alkotások amik csupán néhány hétig, és voltak amik évekig tartottak –viszont mind a mai napig gyönyörködhetünk bennük…
